Én és a Drágaszágom

Vannak kapcsolatok, amiknek jót tesz egy kis távolság. Amikor a másik felé sem nézünk, hozzá sem szólunk,  nem kínáljuk meg frissítő vízzel nyári kánikulában, sőt, még csak nem is gondolunk rá. Mert van annál jobb dolgunk is. Mert egészen addig hiába próbáltunk beszélgetni a másikkal, az még csak válaszra sem méltatott. Elmondtuk mit szeretnénk, mi a szívünk vágya, mit tehetne, hogy jobban érezzük magukat, de semmi eredmény. Ilyenkor néha nincs más megoldás, mint a teljes magára hagyás. Hadd ücsörögjön csak otthon egyedül, bámuljon ki az ablakon, és gondolkodjon el rajta, mit tett. Vagy mit nem tett. Drasztikus, de hatásos. Nálunk bejött.

Az én Drágaszágom egy hét mosolyszünet után virulva fogad, és önként és dalolva teljesíti szívem (majdnem) legtitkosabb vágyát. Nem lógatja a leveleit, nem szárítgatja a gyökereit az én drága kis pillangóorchideám, a kis angyal, drága tündérvirágszál. Épp csak virágszárat nem növeszt még. Sebaj, megfenyegetem, hogy elhagyom két hétre, hátha akkor észhez tér.

U.i. Asszem kicsit túlzásokba estem...
U.i.u.i. Kezdem megszeretni az új külsőmet. Már a blogomét. Pedig csak afféle "véletlen baleset" szülte.