Páholyból

Lassan - lassan páholyból nézem a "régi" életem. Ez jutott eszembe, mikor pár hete a Pozsonyi Pikniken Csibor koncerten voltam. A nézőközönség soraiban! Hogy milyen érzés volt? Hiányérzés. Amikor az jött volna, hogy felmegyek a színpadra, utolsó igazítás a mikrofonon, aztán az "én részem" a zenében, meg persze az, amikor Dá kiüti a hangszert a kezemből. Meg az összes többi. 

Már nem is dolgozom, pár hete. És nem járok próbákra, nyelvórákra, esti programokra. Továbbá nem használom a ruhásszekrényben figyelő ruháim 95%-át, mert nem jön rám. (Kíváncsi vagyok, hány százalékuk  tűnik el végleg a süllyesztőben.) Nem is igen vezetek már, pedig szeretek, csak nagy ritkán, rövidebb távokat.

Nem, nem és nem. Tisztára dackorszak!

Ellenben pakolok, mosok, vasalok; mosok vasalok, takarítok; mosok, vasalok, főzőcskézek. Jó előre, mert állítólag pár hét múlva pár hétig egy mini emberke életben tartása, saját életben maradásom és a környezetemmel való minimálisan szükséges emberi kommunikáció fogja felemészteni minden erőmet. Hm, ej-uhnye! 

Ja, és varrok! Úgy látszik a terhességi hormonok nálam valamiféle varró - gént aktiváltak. Mondjuk a sok hűhó egyetlen kész eredménye egyelőre a lenti zoknikutya, amit azon melegében elajándékoztunk egy csöppnyi Rékának, akinek mostanában egyik kedvenc foglalatossága a Fülöp névre keresztelt zoknijószág rágcsálása. Most mit mondjak. A Fülöpök ellenállhatatlanok. :)