Az elmúlt fél, vagy annál is több évben az ismerősen vagy ismeretlenül olvasott blogok jó része, úgy tűnik, mély álmot alszik. Az enyémmel együtt. Fura kozmikus együttállás. Vagy véletlen. Vagy éppen hogy nem. Gondolatban én is hányszor leírtam a leírhatatlant, vagy a mindennapit, vagy a nyárfát az ablak előtt. Mindig más, de hűségesen őrt áll - ősz, tél, tavasz, nyár. Bandikával együtt nézzük most már, és hallgatjuk is, ahogy a szél zúg - zajong a levelei között.
Olvasok, mert kicsi fiam alszik, és most megtehetem, aztán meg rohanok, mert már megint fúr - kopácsol valamelyik igen közeli szomszéd a 187-ből, és Bandika felébredt. Rohanok, mert megtehetem, és elringatom a karomban hadd aludjon még egy kicsit a kicsi. És gondolatban elkezdem írni ezt a bejegyzést.
De sokat írok mostanában gondolatban! Nem sokat írok mostanában, pedig gondolatban de sokat!
Mit írhatnék? Mindent, vagy semmit. A mindenre nincs időm, a semmi könnyebben megy. Pedig elmondanám az elmondhatatlan. Hogy megszültem a (majdnem) megszülhetetlent, épen és egészségesen, és most ott szuszog a szomszéd szobában. Hálát adok érte. Hogy akkor és ott, nem véget ért, hanem elkezdődött valami Vagy inkább folytatódott, hiszen kilenc hónapja lüktetett bennem, mozdultunk együtt és külön.
Azóta tart a kiképzés. Szülővé nevel minket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése