Bátyótigris és hugitigris

Jó a hajunk, nem? ;)

(A.D. 1981.08.)

A szeretet koldusai

Végülis csak azok vagyunk, mind. Amit gyakran elfelejtünk az az, hogy a szeretet olyan dolog, amiből "minél többet adunk másnak, annak több marad nekünk". Pedig folyton ezt hallani mindenütt, csak épp senki nem veszi komolyan. Na ne már hogy! A felvilágosult és jól informált, "szabad", fogyasztói társadalom ezt nem veszi be. Mese az egész. Bár nagyon szép, csak éppen nem működik.

A trükk az, hogy nem ér csak azokat szeretni, akik szimpik nekünk, vagy akik szeretnek minket. Jó trükk, mi? Szóval, előbb kell szeretni. Mint Isten. Hm. hE? Elárulom. DÖG nehéz! Főleg ha amúgy is nyűgös vagyok, meg van a magam baja, és a telefoncsörgés úgy hasít az agyamba, mint a láncfűrész, és emellett a telefon végén/asztal másik oldalán álló ember ugyanolyan nyűgösen/felháborodottan/kikéreménmagamban stílusban zúdítja rám a maga problémáját, amit az esetek 99%-ban nem áll hatalmamban megoldani. A törvény az törvény. És még azt se mondhatnám, hogy nem az én problémám, mert 1. az a munkám (része), hogy meghallgassam, legyek ügyfélbarát; 2. ld. bekezdés eleje. Ismétlem DÖG nehéz, és nem is megy :( Bukta. Egyes. Karó...

A másik nagyon nagy dolog, tovább hogy kell szeretni, még tovább, még azután is, és azon is túl. Amikor már nem szeretnek, nem úgy szeretnek, amikor rég elfelejtettek. Egyre csak tovább. Pfff. Uff

Azon gondolkodom, kik szerettek engem előbb? Isten. Az Egy. Ember? Az kettő biztos: Anyám és Apám. Ők akartak, mielőtt megfogantam :)  Bátyám? Nos, a családi legenda szerint azzal fogadott, miután hazahoztak szüleim a kórházból, hogy "vigyétek vissza, nem lehet vele játszani!" :D Nagyszülők? Gondolom... Barátok? Az egy misztérium. Abban biztos vagyok, hogy általános iskolai legjobb barátnőmmel első látásra, a pillanat töredéke alatt lettünk "örökre" (ti. míg az élet el nem választ) barátok, mielőtt bármit tudtunk volna egymásról. Abszolút ősbizalom :)

Na még! BB, a Vénember. Csak ő tudja miért. Na meg azóta is. Rejtély :)

És én....? Hűűű, hogy én milyen önző vagyok!

Na most minek írogatok ilyeneket? Biztos az időjárás, fogjuk rá. Palaszürke. Az ember, ha kifelé nézne, akkor is inkább befelé néz, és elkezd filozofálgatni.

Inkább mesélek a tegnapi Just Kiddin koncertről, ami a híres-neves Bonyai Étteremben hangzott el. Gyanítom, a zenekar név szerint ismerte az összes jelenlévőt, na de ez így szép. A zenekar meg egyébként nem viccel, de legalábbis zenével nem. Vagyis is igen, de azt halálosan komolyan. Csak szeretni lehet őket, meg a Bonyai Sanyit is :)

Egyébként meg büszkélkednék vele, hogy kedvenc zenekaromnak, a Sunny Side Upnak van szerencséje szintén magáénak tudni a Just Kiddin (egyik) mestergitárosát ;)

Meg aztán az  is történt, hogy ültünk BB-vel, hallgattuk a Just Kiddint, és elmerengtünk, hogy már kétszer is voltunk itt együtt. Először is BB nem is miattam jött,  másodszor is meg már miattam. Most meg már csak úgy jöttünk együtt, a Just Kiddin miatt. Hja. Ilyen az élet :)

Na most befejezem ezt az irományt, mert nyúlik mint a rétestészta, és soha nem lesz vége, egy irodalmi mű pedig bevezetésből, tárgyalásból - azon belül tetőpontból -, majd megoldásból és befejezésből áll, ilyen pedig itten még nyomokban sem lelhető fel, ellenben nyomokban életfilozofálgatást tertalmaz.

The End