"Egy éjszaka felébredt valami a domb kőgyomrában. Megértettük, hogy lábaink alatt élni és formálódni kezdett a föld. Ami már kész volt, megint készülő munkává változott. Megrémültünk. Nem annyira magunkat, mint inkább erőfeszítéseink gyümölcsét féltettük. Azt, amire életünk folyamán elcseréltük magunkat. ...
Elmentem hát népem közé, és azon a cserén járt az eszem, amelyik nem lehetséges, ha semmi nem marad állandó nemzedékeken át, meg azon az időn, amelyik akkor majd oly haszontalanul pereg le, mint a homokóra. ... És megtudtam azt, ami a lényeges: vagyis hogy először a hajót kell megépíteni, a karavánt kell felszerszámozni, a templomot felépíteni, amely tovább marad fenn, mint az emberek. Akik most már örömmel cserélik el magukat a náluk értékesebbre. És festők, szobrászok, vésnökök, cizelláló művészek születnek. De ne remélj semmit attól, aki a saját életéért, nem pedig az öröklétért dolgozik. Mert akkor nagyon hasztalanul tanítanám az embereket építészetre és az építészet szabályaira. Ha azért építenek maguknak házakat, hogy benne éljenek, ugyan mi haszna lenne, ha ezekért a házakért adnák cserébe az életüket? Hiszen a ház csak életüket szolgálja, semmi egyebet. Ők meg hasznosnak nevezik ezt a házat, és nem önmagában, hanem csupán kényelem szempontjából értékelik. A ház szolgálja őket, ők meg csak azzal törődnek, hogy gazdagodjanak benne. De végül koldusszegényen halnak meg, mert nem hagynak magukkal hátra a kőhajó védelmére bízva sem hímzett terítőt, sem aranyozott templomi holmit. Ők, akiktől azt kérték, hogy adják magukat cserébe, azt akarták, hogy őket szolgálják ki. Aztán, amikor távoznak, mi marad utánuk? A semmi. ...
Akik semmit sem cserélnek el magukból, nem lesznek semmi."
(Antoine de Saint-Exupéry: Citadella)
