Tizenkettő

Kicsi fiamra tizenkét őrangyal vigyáz. Kettő a fejénél, kettő a lábánál, kettő a jobb oldalán, kettő a bal oldalán, kettő előtte, kettő mögötte, ez így tizenkettő.  Se több, se kevesebb, épp elég. És soha nem alszanak, még csak nem is pislognak. Hála Istennek! :)

Tap, tap, tap, tap

Tap, tap, tap, tap.
Jön utánam.
Tap, tap, tap, tap.
Közeledik.
Tap, tap, tap, szün.
Felnéz, vigyorog.
Tipi - tapi tap, tap.
Távolodik.
Tap, tap, tapi tap.
Igen,  négy negyedben közlekedik :)
Tap, tap, tipi tap.
Befordul a sarkon.
Tap, tapi, tap

Csönd.

Mély csönd.

Gyanús csönd!

Bandika micsinálsz!?

Bandika úgy két hete elindult és naponta többször körbenégykézlábazza a lakást. Mindenhol ott van, minden érdekes, semmi sem elérhetetlen, és ha igen, akkor sem. Kezdek rászokni, hogy mielőtt leteszem a lábam, megnézem, nincs-e alatta egy Bandika. Mert könnyen lehet, hogy van, noha fél perce még a lakás másik végében tépkedte a papírzsebkendőt. Persze, egy zsebkendőnyi lakásban ez nem olyan nagy teljesítmény, csak még szokni kell a helyzetet. Aztán a lakásméret is változik hamarosan. Nem azért, mert rájöttem a Harry Potter - féle tágító varázslat titkára (pedig gazdaságosabb lenne, és kevésbé macerás, az biztos), hanem mert költözünk. Felpakolunk, átpakolunk, kipakolunk, és rászabadítjuk Bandikát a Nagyobb Lakásra.

Hamarosan :)

Van az úgy

Van, hogy az ember elkezd kávét főzni, és már azelőtt tudja, hogy tökéletes lesz, mielőtt megkóstolná, vagy akár az illatát megérezné. Ilyenkor még a kávéhoz előre odakészített keksz is értelmét veszti. 

Ébredés

Az elmúlt fél, vagy annál is több évben az ismerősen vagy ismeretlenül olvasott blogok jó része, úgy tűnik, mély álmot alszik. Az enyémmel együtt. Fura kozmikus együttállás. Vagy véletlen. Vagy éppen hogy nem. Gondolatban én is hányszor leírtam a leírhatatlant, vagy a mindennapit, vagy a nyárfát az ablak előtt. Mindig más, de hűségesen őrt áll - ősz, tél, tavasz, nyár. Bandikával együtt nézzük most már, és hallgatjuk is, ahogy a szél zúg - zajong a levelei között.

Olvasok, mert kicsi fiam alszik, és most megtehetem, aztán meg rohanok, mert már megint fúr - kopácsol valamelyik igen közeli szomszéd a 187-ből, és Bandika felébredt. Rohanok, mert megtehetem, és elringatom a karomban hadd aludjon még egy kicsit a kicsi. És gondolatban elkezdem írni ezt a bejegyzést.

De sokat írok mostanában gondolatban! Nem sokat írok mostanában, pedig gondolatban de sokat!

Mit írhatnék? Mindent, vagy semmit. A mindenre nincs időm, a semmi könnyebben megy. Pedig elmondanám az elmondhatatlan. Hogy megszültem a (majdnem) megszülhetetlent, épen és egészségesen, és most ott szuszog a szomszéd szobában.  Hálát adok érte. Hogy akkor és ott, nem véget ért, hanem elkezdődött valami Vagy inkább folytatódott, hiszen kilenc hónapja lüktetett bennem, mozdultunk együtt és külön.

Azóta tart a kiképzés. Szülővé nevel minket.