Néhány éve, pont a "nagy" válság előtt vettem fel jelzáloghitelt aprócska köztisztviselői fizetésemre, egyedül, hogy sok év albárlezetés után saját kis kuckóba költözhessek. Akkoriban természetesnek vettem, hogy megkapom a hitelt, csak kell hozzá egy rakat papír. Ma már nem értem, hogy adhatott a bank hitelt nekem, és sok más, hozzám hasonló "egzisztenciájú" közönséges és átlagos állampolgárnak. De nem sírok, csak csodálkozok. Még van munkám. Még van hol laknom. Még fizetek.
Ahogy válságosra fordult az idő, egyik kedvenc keserédes poénom lett, hogy jó előre figyelmeztettem barátaimat, ha minden kötél szakad, az Erzsébet-híd alatt majd megtalálnak, valamelyik mogyoróbokor környékén. Szeretem a mogyorót.
Néha még olvasok híreket. Egyre kevésbé. És már nem viccelődök azzal, hogy majd a híd alatt csövezek, mert szegénynek és nincstelennek lenni büntetendő lett. De tényleg kíváncsi lennék, milyen reális lehetősége van ezeknek az embereknek újra bekapcsolódni dicső és tökéletes társadalmunkba? A szabadpiac melyik szereplője alkalmazza őket, a szabadpiac és a kapitalizmus élő kudarcait? Nem mintha máshol a világon nem lennének, és más korban nem éltek volna koldusok, csavargók, nincstelenek. Tele van velük a történelem és a jelen. Csak éppen pl. a feudalista, elnyomó és igazságtalan társadalmi rendszeren nyugvó állítólag sötét középkori (meg újkori) Európában, ahol a hatalmukat isteni joggal legalizálták a hatalmasok, legalább nem hazudtak a jogfosztottak szemébe. Nyíltan és őszintén vetették meg, tarolták le, nyomták el és szánták, segítették, gyógyították a nyomorultakat. Kinek - kinek gusztusa és vérmérséklete szerint. Sőt, mintha Mark Twain Koldus és királyfi c. regényében a koldusoknak saját céhe is lett volna, vagyis így vagy úgy, de jogaik voltak. Persze, a tolvajoknak is volt céhük. :) Nyilván most is megvan szegények láthatatlan társadalma a mi kis társadalmunk alatt, felett, mellett, a saját árny- és fényoldalával együtt.
Mert most, a felvilágosult, modern és szabad Európa szívében, a demokratikus Magyarországon mosolyogva a szőnyeg alá söpörjük ezeket az embereket, ki a városok köztereiről, ki az erdőkből, ki mindenhonnan, karhatalommal. Mert kellemetlenek. Büdösek is. Mert talán, ha szerencsések vagyunk, bűntudatot ébreszetnek bennünk. Mert nem tudjuk megoldani a problémájukat. Akarjuk? Mert reggel munkába menet mit kezdjek velük? Az én száz forintom sem előre, sem hátra nem mozdítja a életüket, csak megnyugtatja a lelkiismeretemet. Mert mi van, ha holnap én is ott leszek köztük? Csak egy kicsit kell még elszállnia az árfolyamoknak...
Kivételesen szerencsés vagyok, mert nem az árfolyamok és nyereségek, veszteségek, bevételek és kiadások tartják a sorsomat, hanem Isten, a családom és a barátaim.
De sose tudhatjuk, hogy a Hungária körút és a Mogyoródi út sarkán Fedél nélkült áruló szakállas embernél van a nagyobb szabadság, vagy a mellette szégyenkezve elpöfögő, négykerekű dobozokba zárt embereknél. Kétesélyes.
Eszem ágában sincs elromantizálni, vagy leegyszerűsíteni a problémát. Csak jelezném, hogy a probléma van, és marad is, a szőnyeg alá söprés ellenére. Legalább ismerjük el, hogy vannak. Vállaljuk értük a felelősséget, vállaljuk, hogy hazamegyünk, vagy hazaautózunk mindennap a munkából - mert van még munkánk! - és vár otthon a vacsora, télen a fűtés, nyáron esetleg a légkondi, a kisebb - nagyobb képernyős TV sokcsatornával, és más egyebek, ami nélkül lehet élni, és éltek is az emberek, sok ezer éven keresztül. Vállaljuk büszkén kis fényűzésünket, és viseljük el a nyomorultak jelenlétét. Merjünk már egy kicsit őszintén önzőek lenni! És ha tudunk, és van ötletünk, tegyünk ennél egy kicsit többet is értük.
Ennyi.
Nem tudom. Ez nem valami sok, de talán nem is kell.
Kalkuttai Teréz anya is csak egy volt.
