Ma reggel kiléptem az ajtón, és tavasz volt a levegőben. Félálomban baktattam a felázott, ruganyos talajon - jobb mint egy süppedős perzsa szőnyeg - és arra gondoltam, milyen jó lehet zöld fűnek lenni, télen puha földdel takarózni, és tavasszal az új élet hírnökének lenni...
Aztán jött a busz, én meg rohantam, mert nem vagyok én gondtalan fűszál, hanem gondos hivatalnokocska (brrrrr!). Tehát szaladtam, elcsíptem, felszálltam, aztán leszálltam még a következő megálló előtt, mert elromlott. A busz. Meg ettől a reggel is eléggé. Szép kis reggel, morgolódtam heringként a buszról leözönlő tömegben, jó-jó, hogy tavaszodik, na de mit keres itt ez a leheletnyi tejszerű fehérség az orrom előtt? Mit bodorodik, tekereg, ködösít, lebeg és párállik!? Elhomályosítja az én nagyszerű kilátásomat! Na és persze el fogok késni. Utálok késni (öööö). Telefonálni kell, hogy kések. Vagy telefonálni kell, hogy nem megyek be, írjanak ki szabira (öööö). Mire megszületett a fejemben a napom új forgatókönyve - postára menni tértivevényes levélért, mosni, takarítani, zenészkedni, kreatívkodni, bevásárolni, hétvégére összepakolni, lopott időben olvasgatni... - megérkezett a következő járat, és csodával határos módon megállt a megállóközi megállóban, és a két tömeg egyesült. Uff! Akkor hát mégiscsak munka. C' est la Vie!
Azért lassacskán tavaszodik ám! Hamarosan érkezik...
U.i.: Tömeges hajnali buszozás közben kiválóan lehet ám filozofálni, ha a tömegen való bosszankodás épp nem kielégítő agytorna. Talán legközelebb elmesélem, hogy mire jutottam. Azt már most elárulhatom, hogy feltaláltam a spanyol viaszt! :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése